A nyitókép egy szuper richmondi vinotéka fotója

Ma reggeli írásának már az elején felvetődik, hogy a jó nem csupán esztétikai, de erkölcsi kérdés is. A gondolat ott lebeg végig, amíg megtudjuk, hogy fiatalabb korában a szerző kiket stoppolt le, utazgatván a világban. Ezt a részt abszolút a magamának érzem, lévén magam is utaztam stoppal Szegedről Isztambulba, az erdélyi Vartop-hágóra vagy éppen a Retyezátba, és engem is vett fel román gyári munkás, brit kamionsofőr, török strici és református lelkész is. Ismerem az érzést, amikor az ember igyekszik idomulni, megtalálni a hangot, csendben maradni vagy éppen vitatkozni, felismerni, hogy kivel lehet és érdemes és kivel teljesen értelmetlen. Az első logikai gikszer akkor következik, amikor a vásárlókat - mármint akik SAP bort vesznek - ezekhez az emberekhez hasonlítja, ugyanolyan sokszínűek, azzal a kitétellel, hogy vannak közös pontok, mégpedig az írott szó, a természet és a jó társaság szeretete. Bevallom ebben szkeptikus vagyok. Szerintem simán vásárolhat SAP bort egy introvertált, sőt mások által büdös bunkónak tartott ember, aki talán valójában is egy tahó, olyan is, aki egyáltalán nem szeret olvasni, sosem hallott Nemecsek Ernőről és vízbe fojtotta a saját kutyáját, sőt, urambocsá olyan is, aki rühelli a természetet, viszketni kezd, ha erdőt lát, és csak a betondzsungelben érzi jól magát, mint valami urbánus nindzsa. Lehet, hogy a szerző leszondázza az összes vásárlóját, ezt nem tudhatom. De még a legnagyobb jóindulattal sem hiszem el, hogy ne adna el bort hébe-hóba kérdéses erkölcsű embereknek. Lehet, hogy nem szeretne bort adni nekik, ezt maximálisan elhiszem, de azt nem, hogy mindenkinek utána tudna nézni. Nem is ez a borosgazda feladata!

Ahogy a szaksajtó, a borissza médiamunkás, a master of wine, a borkereskedő, a sommelier és a borbár tulajdonos feladata sem az, hogy erkölcsi bizonyítványt kérjen minden bortermelőtől, akinek a bora egyáltalán a kezébe kerül. Amikor felmerül az írásban a kérdés, hogy lehet-e szépet és jót alkotni romlott szellemmel, a publicisztikai hajlam feledteti a szerzővel a vizsgálat alapvető tárgyát, ami a jó fogalma. Jóból ugyanis nemcsak megárt a sok, de legalább kétféle jó létezik: abszolút és relatív jó. Előbbi esetben arról van szó, hogy valami ami van (vagyis létezik), azzá válik, amilyen lehetőségei vannak. Utóbbi esetben viszont pusztán arról van szó, hogy a cselekvő alkalmassá válik egy cél elérésére. Miről is van szó egy bor esetében? Abszolút jó bor tehát az, amikor már a szüret pillanatában a szőlőben lévő bor végül pont úgy születik meg, ahogy az lehetséges? Nos, ebben az esetben egy rossz minőségű szőlőből születő rossz bor is abszolút jó, hiszen kimaxolja a lehetőségeit. Relatív jó bor pedig az, amikor az ilyen-olyan kadarka jól csúszik a halászléhez? Nos, valahogy így, ezt mindannyian ismerjük, nem igaz?

Tovább haladva az olvasásban nyílik a spektrum, felmerül az örök érvényű kérdés, leválasztható-e a műalkotás az alkotóról? Függetleníthető-e a két dolog egymástól? Szeretném hinni, hogy én akkor is csodálnám a gízai nagy piramist, ha a tervezőjéről biztosan tudnám, hogy kisfiúkkal fajtalankodott, ahogy csodálom e sorokat is, „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön s akarsz, akarsz-e játszani halált?“, az írójának nyilvánvaló és megcáfolhatatlan antiszemitizmusa és fajvédő múltja ellenére is. Szép lenne, ha minden bortermelő múltjával és világnézetével szembesülhetnénk és úgy dönthetnénk el, hogy meg akarjuk-e inni a borát, de ez egész egyszerűen lehetetlen és én, a szerzővel ellentétben, igenis szeretnék inni olyan borokat, melyeknek a termelőjéről semmit sem tudok! Sőt, azt szeretném, ha a bor keltené fel az érdeklődésemet egy adott termelő iránt, mint az már oly sokszor meg is történt!

Ezután jönnek a konkrét példák, az eltűnt pincekönyv, a privatizált pince, a közpénzen felhúzott csillogó borászat, az arany kilincs a budin, a Van Gogh a nappaliban és a kérdés, hogy lehet-e ezeknek az embereknek a bora jó? Itt pedig már kibújik a szög, vagyis inkább az erkölcsi értékítélet a zsákból! Finomnak lehet finom, sőt, még jó szaga is lehet, de jó, az bizony nem lehet.

Abban maximálisan igazat adok a szerzőnek, hogy az elmúlt harminc év pályázati pénzeit gyakran teljesen értelmetlen és hiábavaló dolgokra költötték el. A közpénz és a pályázati úton elnyert EU-s közpénz is rosszul hasznosult, sőt, ha nem finomkodunk, mondhatjuk, hogy ellopták. Aztán egy jót röhögtek és vettek belőle Lamborghinit, balatoni nyaralót, luxusjachtot. Kinek mi jutott. És ez felháborító! Tényleg az! De, és ez a de legalább olyan fontos, mint az iménti felháborodás, az adott ember bora mind abszolút, mind relatív értelemben lehet jó. Akkor is, ha az adott termelő egy fasz. Egy nímand. Egy anyaszomorító. Egy erkölcsi nulla, tömeggyilkos, adócsaló. Az alkotás esztétikája ugyanis nem függ az alkotóétól, ahogy a jó fogalma sem egzakt. Kant szerint például semmi sem lehet igazán jó, csak a jó akarat. Ez pedig végső soron Isten attribútuma. Mi csupán törekszünk a jónak gyakorlására, ahogy Lőrincz Gyuri mondja a St. Andreánál és ahogy Balogh Zoltán is írja a szöveg vége felé. Mert ahogy semmilyen erkölcsi nagyság nem kompenzálja azt, ha egy bor szar, úgy semmilyen finom bor nem kompenzálja azt, ha a készítője egy nagy nulla. A lényeg, hogy tudjunk elvonatkoztatni, mindkét esetben.