Kérem Várjon!
Cikkek
Belerepülés a Napba
Képeslapok Japánból 01.
Váncsodi József
2014 October 13.

A jószerencse úgy hozta, hogy elnyertem egy három hónapos, Japánba szól ösztöndíjat; kérem, az Olvasó ne tekintse fellengzésnek mindjárt az első mondatomat, fogja fel inkább úgy, mint témamegjelölést életem eposz-töredékében; a szakmai ösztöndíj tárgya orvosi, manuális gyakorlat, azt pedig csak remélem, hogy az eposzi kellékek közül a segélykérés kimarad.

Jogosan merül fel a kérdés, mi a kenyérnek (és a kenyér szó helyére bárki helyettesítsen bármit) kerül egy ilyen gyökerekkel rendelkező utazása a PB hasábjaira? – pláne, hogy a gyökerekkel mindig csak a baj van! Tekintettel arra, hogy komoly priuszom van már a lapnál, GYZ-vel arról beszéltünk, hogy esetleg, ha időm is engedi, akkor írhatnék egy-egy rövidebb tudósítást az utazásról, természetesen a történetek egy-egy gasztronómiai tündérszállal kapcsolódnak majd a rideg valósághoz. Mosoly, csetlés-botlás, lelemény, seregszemle, kóstolgatás egyaránt helyet kap majd ezekben a sztorikban, lehetőség szerint egy-egy fotóval kiegészítve, tartva magam a rovatcímhez.

A fotók, a pillanatisághoz illeszkedvén többnyire telefonnal készülnek majd, amelyek remélhetőleg egy werkfilm romantikus hangulatával egészítik ki a szövegeket. Ez a terv, minden egyéb pedig majd időközben kiderül, illetve moderálja saját magát. Egy Tokió közeli városban, a Saitama Egyetemhez kötődő Morojama és Hidaki kampuszokban zajlanak mindennapjaim, természetesen szeretnék kimerészkedni és kicsit megismerni Japánt, ezt a kétarcú országot.

Repülőutam borzasztóan hosszúnak tűnt, és két, kezdeti kellemetlenséget leszámítva már-már végtelenül unalmas volt. Olvastam kicsit a japán kultúráról, megnéztem a legfrissebb Godzilla filmet a gépen, így is tájékozódva egy nemzetközi hírnévre szert tett nemzeti hősről, illetve egy helycserét követően megismerkedtem egy szimpatikus és természetesen szájmaszkot viselő japán sráccal, akivel egész hosszan elbeszélgettünk. Szerencsére engedett a szolid biztatásomnak, és a vacsora előtt egy pohár syrah-val koccintottunk, amely során lényegében megtanultam az első japán kifejezést: Kanpai, azaz egészségedre! – máris érthető, miért ezen az oldalon jelennek meg ezek a szövegek…

A syrah egészen fajtajelleges volt, mindazon arcát megmutatta, amelyek miatt én személy szerint kedvelem, a legény csak mosolygott, és szabadkozott, hogy csak egy pohárral ihat, mert ugye az a fránya alkohol-dehidrogenáz… Mosolyogtam magam is, és a biztonság kedvéért azért ittam még egy pohárral, Japánra gondoltam, meg arra, hogy ez bizony emlékezetes szakasza lesz az életemnek… A leszállás simán ment, a tájfun is csak mostanra érkezett meg, amely várhatóan az évszázad legnagyobb tájfunja lesz, de tekintettel arra, hogy ebből az évszázadból még csak tizennégy év pergett le, elég gyakori, hogy az aktuális a legnagyobb…

Mindenesetre, azóta már találkoztam néhány érdekességgel, amelyek taglalása hamarosan, ugyanitt… Addig pedig, ha az Olvasó belefut egy spontán borozásba, küldjön egy Kanpai-t nekem is, mert ha test száz százalékban is itt, azért a lélek haza, haza húz…