Végre volt valami új, valami más. Borban legalábbis mindenképpen. Ezt éreztem az I. Pécsi Bor és Grill Napok ideje alatt, de hallottam is vissza ismerőstől, baráttól. Mert nagyszerű (és kevésbé nagyszerű) borokat tudunk kóstolni a Sétatér Fesztiválon, de évről-évre ugyanazokat a pincéket látni-kóstolni egy idő után kicsit unalmas. Régóta úgy gondolom, hogy egy évente változó rotációs rendszerrel mindenki jól járna, sokkal izgalmasabb lenne a fesztivál, nem sok évre bérelt helyekre érkeznének a borászatok.

Ne ijedjen meg senki, ha a Zsolnay Negyedben járva az a gondolata támad, hogy az egész Tudás- és Kodály központos beruházást hagyni kellett volna másra, és inkább még több parkot (pl. Balokány) kellett volna rendbe rakni, programokat szervezni, és csak a Zsolnay Negyedbe pumpolni az építésre szánt betont és gránitot. Nekünk ilyenek járnak a fejünkben, miközben az új bábszínház, és az épületbe költözött Bóbita Kakaóbár felé tartunk, kár, hogy bezárt ajtókon dörömbölhetünk csak: nyögve-nyelős lesz így a negyed megtöltése élettel. Azért feltaláljuk magunkat, a szemközti oldalon vigasztalódunk. És milyen jól tesszük.

– Hogy az a kaporszakállú, oltáron függő, anyja csecsén nyögdécselő... – így kezdte káromkodását Rück tizedes, amikor észrevette, hogy nincs vizünk. 1976. januárját írtuk, és gépesített lövészként szolgáltam a szombathelyi dandárnál, ám az idézett káromkodás idején épp a Bakonyban táboroztam a rajommal. Az egységünk dolga volt, hogy a másnap gyakorlatra érkező századunk számára felállítsunk tíz sátrat. Délben cuccoltunk le az újdörögdi gyakorlótér fenyőkkel övezett szélén, s délután ötre már kész voltunk a sátrak felével. Tizedesünk akkor vette észre, hogy nincs vizünk.